London olvasatai

A titokzatos szerető (The Invisible Woman, rend. Ralph Fiennes, 2013) nemcsak azért érdekes, mert Charles Dickens életrajzára épül, arról nem is beszélve, hogy maga Fiennes alakítja az írót, hanem azért is, mert rendkívül izgalmas a képi világa. A Claire Tomalin életrajza alapján készült film sok szempontból John Fowles A francia hadnagy szeretője (1969) című regényét idézi: szintén a viktoriánus kori Angliában játszódik, és szintén központi témája a konvenciók szerepe és a nők helyzetének, helyének a kérdése. Talán kissé közhelyesnek is tűnnek ezek a témák, főleg azok számára, akik rögtön felismerik a filmben is felvonultatott sztereotípiákat (pl. „az otthon angyala”, a láthatatlan szerető, stb.). Másrészt azonban nemcsak arról van szó, hogy a művelt közönség számára is befogadhatóvá teszi a film az irodalmárok által túlságosan is jól ismert kategóriákat; az Invisible Woman a kritikusok számára is tartogat jó néhány meglepetést. 

http://www.ew.com/

London ábrázolása szempontjából is izgalmas filmről van szó: bár nemcsak a fővárosban játszódik a cselekmény (sőt, London olyan központi tér, amely bár állandóan jelen van, mégsem válik elsődleges fontosságú helyszínné a filmben), sokat elárul arról, hogy kik foglalhatják el a fővároshoz köthető centrális tereket. Dickens láthatatlan szeretőjét (Felicity Jones) először egy délkelet-angliai kisvárosban látjuk sétálni (pontosabban rohanni) fekete ruhában a tengerparton: egyrészt Sarah Woodruff sorsát idézi fel Fowles regényéből, aki szintén gyakran időzik a parton Lyme Regisben, másrészt Madonna Frozen című videoklipjére is emlékeztet az a feszültség és az a színvilág, amely a film első képeiben megelevenedik. 

Nelly in Margate

http://www.praguepost.com/

Ezzel a perifériára szorított, marginális, ugyanakkor nyílt térrel szemben jelennek meg a filmben London publikus és zárt terei, melyek a múlt emlékképeihez köthetők: a színház, ahol Dickens először látja Nellyt a színpadon (Haymarket Theatre), majd a híres Harrow Speech Room (az elit iskola egyik díszes terme, amely azzal a céllal épült az 1820-as évek elején, hogy teret biztosítson a publikus beszéd számára). 

Harow Speech Room

http://flythecoop.co.uk/

Nelly, aki foglalkozását tekintve színésznő, vagy mások által megálmodott szerepek életre keltője ezekben a terekben (vagyis látvány, kép), vagy pedig néző, míg Dickens persze a saját művéből olvas fel részleteket a híres teremben; hangja betölti a publikus teret. Nelly nem tudja megtapasztalni azt a kontinuitást a privát impressziók és érzelmek érzékelése és a publikus térben való megnyilvánulás között, amely Dickens számára evidencia. Amikor például megpróbálja kifejezni érzelmeit az utcán, nem képes kontrollálni magát, az arra sétáló rendőr pedig a férfitól kérdezi, hogy nincs-e szüksége segítségre, nem jelent-e veszélyt számára a „hisztérikus nő”. Azon túl, hogy ezek a jelenetek frusztrálják a néző igazságérzetét, akárcsak az, ahogyan Dickens a feleségével bánik, azt is sejtetik, hogy Nelly érzelmeinek nincs helye a publikus térben, mint ahogy neki magának sincs: nem véletlenül választja a perifériát (és egy nála tizenkét évvel fiatalabb férfit, akivel nem képes megosztani élete történetét) Dickens halála után.  

 http://www.telegraph.co.uk/