London olvasatai

Patrick Keiller igen provokatív filmeket készített Londonról. Elsőként a London című alkotással lepte meg a közönséget 1994-ben, majd ezt követte a Robinson a térben (Robinson in Space, 1997) és a Robinson romokban (Robinson in Ruins, 2010). Londont lényegében hiányként definiálja ezekben a sem dokumentumfilmnek, sem játékfilmnek nem nevezhető alkotásokban: „London valódi identitása hiányában rejlik. Mint város, többé nem létezik. Egyedül ennek köszönheti modernségét: London volt az első metropolisz, amely eltűnt." 

A London című film ezt a tézist támasztja alá: nem mindig van összhangban az, amit látunk azzal, amit hallunk, vagyis a néző lényegében mindvégig azon töpreng, hogy hol is keresse Londont. Arra figyeljen, amit a narrátor mond, vagy inkább a szürrealisztikus képeket olvassa? Ahhoz, hogy felfedezzük az összes finom és gyakran metaforikus összefüggést a képek és a narráció között, valószínűleg többször is meg kell néznünk a filmet.

London a főszereplő, Robinson "vizuális naplója": 1992-ben játszódik és Robinson városi sétáit eleveníti meg. Pontosabban azt, amit Robinson lát, mivel őt, akárcsak a Londont "valódi" arcát, sosem látjuk; az ő szemén keresztül szemléljük a várost, míg a narrátor, Paul Scofield elbeszélését hallgatjuk. Robinson igazi flaneur, aki szereti az irodalmat és a kultúrát, sétáinak az állomásait az határozza meg, hogy hol szálltak meg a számára fontos művészek (Apollinaire, Monet, stb.), míg Scofield lényegében a 'hűvös racionalitás" hangja. Vagyis Robinson költői víziója ezen a szűrőn keresztül jut el a nézőig, London pedig a kettő interakciója során bontakozik ki - és marad elrejtve. 

A film igen összetett, a napi politikai eseményektől kezdve a filozófiai kérdésekig rengeteg téma szóba kerül. Az egyik emlékezetes jelenetben például az 1992-es választásokba is bepillantást nyerünk, majd nem sokkal később Robinson arról elmélkedik, hogy ha ő költő lenne, bevásárlóközpontokban írna. Vagyis nem a kávéházakat szemeli ki, mint Baudelaire, akinek a munkássága igen nagy hatással volt Walter Benjaminre és a flaneurizmus elméletére, hanem a plázákat. Egy ilyen bevásárlóközpontban találkozik "lelki társával" is, aki éppen Benjamint olvas, és akivel telefonszámot is cserél, de amikor hívni próbálja, kiderül, hogy az illető egy telefonfülke számát adta meg. 

Arról is gyakran elmélkedik Scofield, hogy milyen hatással van Londonra a fogyasztói társadalom: megtalálja-e a helyét a városban a plázákban is otthon lévő költő? Létezik-e posztmodern flaneur? És így tovább. Érdemes megnézni ezt a könnyűnek nem nevezhető, mégis szórakoztató filmet, ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi London rejtett arcaira és kedveli a brit humort.