A Tower Hamletsben található Brick Lane-en sétálva olyan érzésünk lehet, mintha nem is Londonban járnánk. Túl azon, hogy az utca legforgalmasabb kereszteződésében (a mecsetté alakított 18. századi imaházzal szemben) a „Bangla City Continental Supermarket” látványa fogad, Brick Lane számos egyéb jelét adja annak, hogy egyedi identitása van. Főként bangladesi bevándorlók alakították ki ezt az arculatot, amelyet az utóbbi évtizedben számos irodalmi mű is elbeszélt.
Rögtön feltűnik, hogy kétnyelvűek a névtáblák; nemcsak a közösségi élet központjaként működő Brick Lane-é, hanem a rá merőleges, kisebb utcáké is. Szintén a negyed egyedi identitására utal, hogy van például „Brick Lane” könyvesbolt, mint ahogy az is, hogy táblák jelzik a városban, hogy merre található az utca. Ez persze rögtön azt is sejteti, hogy korántsem valamiféle autentikus térről van itt szó, amely a mindennapi élet kulturális pluralitásának élő megnyilvánulása, hanem turista látványosságról is. Bár engem Monica Ali Brick Lane című regénye vitt el a negyedbe, én is útikönyvvel a kezemben pillantottam be a mecsetbe és kóstoltam meg az eredeti indiai dhalt Tower Hamlets utcáin.
Milyen képet fest Brick Lane-ről Ali regénye? Sokan pont azért bírálják, mert nem elég pozitív színben tünteti fel a bangladesi közösséget. Amikor filmre vitték a történetet, tüntetésre is sor került, sőt, olyan prominens kritikusok is kifejezték a nemtetszésüket, mint például Germaine Greer. Míg a tüntetők többsége az utcában található jó nevű éttermek presztízsét féltette, Greer úgy vélte, hogy Ali túlságosan integrált, túlságosan „brit” ahhoz, hogy autentikus képet fessen a bangladesi bevándorlókról. Nyilván nem egyeztethető össze a sokak által ünnepelt transznacionalizmus elméletével és az esszenciális identitások megkérdőjelezésével az a nyomás, amely a migráns szerzőkre nehezedik, és amely miatt jó néhányan inkább nem írnak többet a közösségükről (Ali is egészen más témákkal kezdett foglalkozni a botrány után). Másrészt azonban felmerül a kérdés, hogy valóban alternatív képest fest-e a szöveg azokról az életterekről, amelyeket a média sokszor nagyon is sematikusan ábrázol, vagy pusztán egy újabb fogyasztható, kommersz verziót kínál.
Túl azon, hogy a regény zárójelenetében Nazneen, a regény bangladesi származású főhőse száriban korcsolyázik, vagyis a szöveg igyekszik felforgatni a sablonos kulturális kódokat (bár van kritikus, aki az integráció paródiájaként olvassa a jelenetet, és ebben kétségkívül van is valami), a narrátor kimozdítja a városról alkotott képeket megszokott keretükből. A Liverpool Street környékén lévő üzleti negyed felhőkarcolói és az utcán nyüzsgő öltönyös emberek például Isten és a láthatatlanság gondolatát juttatják Nazneen eszébe: „They could not see her any more than she could see God.”
Nemcsak arról van itt szó, hogy az utcán sétálva Nazneen szemén keresztül mi is észrevesszük a hulladékot és a mindennapit, amely nem látszik a felhőkarcolók ablakaiból, mint ahogy de Cérteau véli, hanem arról is, hogy bár Nazneen „láthatatlan,” vagyis marginális, mégis valamiféle emelkedett, már-már transzcendens pozícióból is szemléli a várost. Az olvasó pedig elbizonytalanodik; a kívülálló szemén keresztül tekint az ismerős látványra, aki így a saját kultúrájára is tükröt tart.
Talán ebből a rövid ízelítőből is látszik, hogy mennyire összetett, sokrétű szövegről van szó, amelynek a nézőpontját érdemes behatóbban is tanulmányozni. A következő posztomban erről olvashattok részletesebb elemzést!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.