London olvasatai

Patrick Keiller igen provokatív filmeket készített Londonról. Elsőként a London című alkotással lepte meg a közönséget 1994-ben, majd ezt követte a Robinson a térben (Robinson in Space, 1997) és a Robinson romokban (Robinson in Ruins, 2010). Londont lényegében hiányként definiálja ezekben a sem dokumentumfilmnek, sem játékfilmnek nem nevezhető alkotásokban: „London valódi identitása hiányában rejlik. Mint város, többé nem létezik. Egyedül ennek köszönheti modernségét: London volt az első metropolisz, amely eltűnt." 

A London című film ezt a tézist támasztja alá: nem mindig van összhangban az, amit látunk azzal, amit hallunk, vagyis a néző lényegében mindvégig azon töpreng, hogy hol is keresse Londont. Arra figyeljen, amit a narrátor mond, vagy inkább a szürrealisztikus képeket olvassa? Ahhoz, hogy felfedezzük az összes finom és gyakran metaforikus összefüggést a képek és a narráció között, valószínűleg többször is meg kell néznünk a filmet.

London a főszereplő, Robinson "vizuális naplója": 1992-ben játszódik és Robinson városi sétáit eleveníti meg. Pontosabban azt, amit Robinson lát, mivel őt, akárcsak a Londont "valódi" arcát, sosem látjuk; az ő szemén keresztül szemléljük a várost, míg a narrátor, Paul Scofield elbeszélését hallgatjuk. Robinson igazi flaneur, aki szereti az irodalmat és a kultúrát, sétáinak az állomásait az határozza meg, hogy hol szálltak meg a számára fontos művészek (Apollinaire, Monet, stb.), míg Scofield lényegében a 'hűvös racionalitás" hangja. Vagyis Robinson költői víziója ezen a szűrőn keresztül jut el a nézőig, London pedig a kettő interakciója során bontakozik ki - és marad elrejtve. 

A film igen összetett, a napi politikai eseményektől kezdve a filozófiai kérdésekig rengeteg téma szóba kerül. Az egyik emlékezetes jelenetben például az 1992-es választásokba is bepillantást nyerünk, majd nem sokkal később Robinson arról elmélkedik, hogy ha ő költő lenne, bevásárlóközpontokban írna. Vagyis nem a kávéházakat szemeli ki, mint Baudelaire, akinek a munkássága igen nagy hatással volt Walter Benjaminre és a flaneurizmus elméletére, hanem a plázákat. Egy ilyen bevásárlóközpontban találkozik "lelki társával" is, aki éppen Benjamint olvas, és akivel telefonszámot is cserél, de amikor hívni próbálja, kiderül, hogy az illető egy telefonfülke számát adta meg. 

Arról is gyakran elmélkedik Scofield, hogy milyen hatással van Londonra a fogyasztói társadalom: megtalálja-e a helyét a városban a plázákban is otthon lévő költő? Létezik-e posztmodern flaneur? És így tovább. Érdemes megnézni ezt a könnyűnek nem nevezhető, mégis szórakoztató filmet, ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi London rejtett arcaira és kedveli a brit humort.  

Próbáltátok már összegyűjteni, hogy melyek a legjobb Londonban játszódó filmek? 

Íme egy válogatás James Oliver tollából: 

http://www.moviemail.com/film-shop/collection/677-Top-10-London-Films/

Ezt a listát pedig a Guardian újságírója, Steve Rose szerkesztette:  

http://www.theguardian.com/travel/2011/jun/02/top-10-films-on-london

Charles Landry neve talán ma már sokak számára ismerősen cseng, hiszen A kreatív város című könyve, amely 2000-ben jelent meg angol nyelven, valódi sláger lett. Nagyon befogadóbarát és gyakorlatias írásról van szó, amelyben számomra az a legérdekesebb, hogy új megvilágításba helyezi a kreativitás fogalmát: míg a posztmodern elméletek lényegében leszámoltak ezzel a terminussal az utóbbi évtizedekben, és helyette a létrehozás, a termelés (production) fogalmát részesítették előnyben, Landry könyvének a középpontjában a kreatív alkotás áll. (Hasonlóan Richard Florida elméletéhez, akitől a "kreatív osztály" kifejezés származik.)  

Persze nem a romantikus esztétika fogalomrendszeréről van szó, vagyis nem arról az elképzelésről, amelyet a posztmodern megkérdőjelezett. Landry szerint az urbánus kreativitás a gazdasági fejlődés motorja is: nem a semmiből világot alkotó zseni sajátja, hanem egy nagyon tudatos stratégia része. Nyilván könnyebb elképzelnünk, hogy hogyan alkot egy kreatív individuum, mint azt, hogy miként válhat kreatívvá egy település, hiszen igen sok tényezője van a folyamatnak. Landry a nyitott attitűd mellett olyan szempontokat említ, mint például a gyakorlatias és az elméleti szemlélet ötvözése, a koncentrálás képességének kombinálása a laterális gondolkodással, illetve a részletek és az átfogó kép együttes észlelése és tanulmányozása. Mivel ezek a jegyek egy individuumban igen ritkán vannak meg, a kreativitás feltétele az egymást kiegészítő (vagyis különböző módon gondolkodó) egyének együttműködése. Ehhez pedig nyilván olyan viselkedési mintákra van szükség, amelyek alapja a véleménykülönbség elfogadása és a másképpen gondolkodók integrálása.  

Lássunk néhány példát arra, hogy mit jelent az urbánus kreativitás a gyakorlatban. Valószínűleg sok olvasó hallott már a Hay Fesztiválról, amely többször megrendezésre került Budapesten is a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy az elnevezés egy kis walesi településre utal: Hay-on-Wye-ban rendezték meg először az eseményt, amely 1988 óta a világ egyik legnagyobb irodalmi és kulturális fesztiváljává nőtte ki magát. 1961 előtt azonban Hay-on-Wye egy kis szürke város volt; a használt könyvekkel kereskedő Richard Booth tulajdonában volt az a romos vár, amely a település fő látványosságává vált, miután Booth úgy döntött, hogy a vár bejárata előtt népszerűsíti a portékáit: 

© http://www.telegraph.co.uk 

© http://www.hay-on-wye.com/

A hetvenes évekre Hay-on-Wye nemzetközi hírnévre tett szert: sokszor aposztrofálják "könyvváros"-ként, hiszen rengeteg antikváriummal büszkélkedhet. Egy olyan mozgalmat indított el, amely Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Svájcban, Norvégiában, Japánban és az USA-ban is visszhangra talált, számos más ország között. 

Landry szerint a legfontosabb tényező a kulturális örökség és természeti adottságok kreatív használata: vagyis akár antikváriumokról van szó, akár hóról és fagyról, mint például a finn Kemiben, ahol a világ legnagyobb hóból épült vára található, a kérdés az, hogy tudunk-e kreatív módón élni ezekkel az erőforrásokkal. 

© http://lapland.nordicvisitor.com

© http://www.guildtravel.com

A cél persze nemcsak a kisvárosok revitalizálása, hanem a nagyvárosi terek átformálása is: Londonban például ázsiai bevándorlók regenerálták a ruhaipart, hozzájárulva ezzel a globális város arculatának a kialakításához, akárcsak a művészek Soho majd Brick Lane átformálásához, a migráns szerzők pedig az irodalmi kánon színesítéséhez. Az irodalomkritikus számára talán az a legelgondolkodtatóbb ebben a modellben, hogy a migránsok kultúráját nem állítja szembe a domináns normákkal (mint például a posztkoloniális irodalomelméleti írások, melyek szerint a bevándorlók kultúrája szükségszerűen megkérdőjelezi a hegemón gazdasági és társadalmi mintákat), hanem kollaboratív kapcsolatot tételez fel e kultúra és az ipar között. 

Mi tesz globálissá egy várost? Milyen hatással vannak ezek a metropoliszok az általuk kijelölt térben létrehozott irodalmi művekre? Monica Ali Brick Lane című regénye egyike azoknak az írásoknak, amelyeken keresztül tanulmányozhatjuk ezeket a kérdéseket. Az Oxfordban végzett, marketinggel foglalkozó Ali 35 éves korában úgy döntött, hogy az irodalom segítségével eleveníti meg a bangladesi bevándorlók londoni élettereit. Saját kultúrájáról írt, de nem a személyes tapasztalatairól (hároméves volt, amikor az Egyesült Királyságba vándorolt a családja). Tudatos, nagyon intelligens szerzőről van szó, aki képes élni a globális város által nyújtott lehetőségekkel, másrészt az is világos, hogy Ali kritikus is, mindig egy lépés távolságból szemléli azt a világrendet, amely a regényeiben megjelenik. A Brick Lane témaválasztása sokat elárul arról, hogy milyen irodalmi műveknek ad teret a kortárs nyugati kultúra, fogadtatástörténete pedig arra példa, hogy miként járul hozzá az irodalom a városi terek újradefiniálásához: a regény bestserller lett, az utca neve pedig fogalommá vált. (A magyar olvasó számára ez talán még nem ennyire egyértelmű: a fordítás címe A muszlim asszony).

De lássuk előbb, hogy mi is az a globális város. Saskia Sassen szerint New York, London, Tokió, Frankfurt és Párizs tartoznak ebbe a kategóriába; mások ide sorolják még Los Angelest, Brüsszelt, Chicagót, Hongkongot és Washington DC-t is. Olyan jelenség ez, amely a nyolcvanas éveket követő gazdasági és pénzügyi átalakulások következtében alakult ki (vagyis nem csupán egy új szinonima a világvárosra, amely már a huszadik század eleje óta létezik). A globális város négy fő kritériumnak felel meg: (1) a világgazdaság irányító központja; (2) a pénzügy és a szolgáltató cégek kulcsfontosságú helyszíne; (3) a termelés és az innováció színtere; (4) ezek piaca. A terminus a transznacionalizmus elméletének egyik alaptételét is magában foglalja: azt a tényt, hogy a globális városok kapcsolata megváltozik azokkal a nemzetállamokkal, amelyekben találhatók, vagyis nem definiálhatók a nemzetállam által kijelölt határok segítségével sem gazdasági, sem pedig kulturális értelemben.

Ali regényének egyik alapkérdése az, hogy milyen választási lehetőségeket kínál London a harmadik világbeli nők számára.  Miként segíti őket a gazdasági értelemben vett függetlenedés a városban elfoglalt helyük megtalálásában? A regény egyik kritikusa szerint Nazneen számára két lehetőséget tartogat a metropolisz: vagy kompromisszumot köt a város gazdasági normáival, és ezzel garantálja, hogy az védelmet biztosít számára az otthonában tapasztalt elnyomással szemben, vagy saját kultúrájának a normái segítségével lázad. Esetleg hazautazik. Ha az első opciót választja, ezzel vállalja, hogy részt vesz a globális város rendjében, vagyis abban a rendben, amely őt másodrendűként definiálja, és csak utána, ezen keresztül juthat el saját közösségének a világához. Tulajdonképpen ez történik a regény olvasása közben is: a globális város rendjén keresztül, vagyis az olvasói elvárások és a könyvkiadás piaci keretei között elevenednek meg számunkra a Tower Hamletsben élő migránsok életterei.

Részlet a filmből © www.exclaim.ca.

Lehet azonban, hogy Nazneen egyiket sem választja, és éppen ez az, amiért Ali regénye izgalmas. A narratíva vége felé mintha újradefiniálná az otthonára emlékeztető tereket, amelyek korábban a Bangladesben töltött gyerekkor emlékképeiként kísértettek, szoros ellentétben állva a londoni lét szűkös, bezárt világával, amelyet jól jellemez a sárga tapétával bevont, Charlotte Perkins Gilman híres művét idéző nappali szoba (a bezártság elviselhetetlen nyomást gyakorol Nazneenre, ezt sajnos a film nem mindig adja vissza). A regény végén az álomszerű terek megtalálják a helyüket a mindennapi élet világában, jelezve, hogy Nazneen nem csupán vakon alkalmazkodik a globális város világrendjéhez, hanem valamiféle egyensúlyt teremt a múlt nyílt terei és a klausztrofób jelen között.

Részlet a filmből © www.express.co.uk

A Tower Hamletsben található Brick Lane-en sétálva olyan érzésünk lehet, mintha nem is Londonban járnánk. Túl azon, hogy az utca legforgalmasabb kereszteződésében (a mecsetté alakított 18. századi imaházzal szemben) a „Bangla City Continental Supermarket” látványa fogad, Brick Lane számos egyéb jelét adja annak, hogy egyedi identitása van. Főként bangladesi bevándorlók alakították ki ezt az arculatot, amelyet az utóbbi évtizedben számos irodalmi mű is elbeszélt.

Rögtön feltűnik, hogy kétnyelvűek a névtáblák; nemcsak a közösségi élet központjaként működő Brick Lane-é, hanem a rá merőleges, kisebb utcáké is. Szintén a negyed egyedi identitására utal, hogy van például „Brick Lane” könyvesbolt, mint ahogy az is, hogy táblák jelzik a városban, hogy merre található az utca. Ez persze rögtön azt is sejteti, hogy korántsem valamiféle autentikus térről van itt szó, amely a mindennapi élet kulturális pluralitásának élő megnyilvánulása, hanem turista látványosságról is. Bár engem Monica Ali Brick Lane című regénye vitt el a negyedbe, én is útikönyvvel a kezemben pillantottam be a mecsetbe és kóstoltam meg az eredeti indiai dhalt Tower Hamlets utcáin.

Milyen képet fest Brick Lane-ről Ali regénye? Sokan pont azért bírálják, mert nem elég pozitív színben tünteti fel a bangladesi közösséget. Amikor filmre vitték a történetet, tüntetésre is sor került, sőt, olyan prominens kritikusok is kifejezték a nemtetszésüket, mint például Germaine Greer. Míg a tüntetők többsége az utcában található jó nevű éttermek presztízsét féltette, Greer úgy vélte, hogy Ali túlságosan integrált, túlságosan „brit” ahhoz, hogy autentikus képet fessen a bangladesi bevándorlókról. Nyilván nem egyeztethető össze a sokak által ünnepelt transznacionalizmus elméletével és az esszenciális identitások megkérdőjelezésével az a nyomás, amely a migráns szerzőkre nehezedik, és amely miatt jó néhányan inkább nem írnak többet a közösségükről (Ali is egészen más témákkal kezdett foglalkozni a botrány után). Másrészt azonban felmerül a kérdés, hogy valóban alternatív képest fest-e a szöveg azokról az életterekről, amelyeket a média sokszor nagyon is sematikusan ábrázol, vagy pusztán egy újabb fogyasztható, kommersz verziót kínál.

© www.lectureguru.net

Túl azon, hogy a regény zárójelenetében Nazneen, a regény bangladesi származású főhőse száriban korcsolyázik, vagyis a szöveg igyekszik felforgatni a sablonos kulturális kódokat (bár van kritikus, aki az integráció paródiájaként olvassa a jelenetet, és ebben kétségkívül van is valami), a narrátor kimozdítja a városról alkotott képeket megszokott keretükből. A Liverpool Street környékén lévő üzleti negyed felhőkarcolói és az utcán nyüzsgő öltönyös emberek például Isten és a láthatatlanság gondolatát juttatják Nazneen eszébe: „They could not see her any more than she could see God.”

 Nemcsak arról van itt szó, hogy az utcán sétálva Nazneen szemén keresztül mi is észrevesszük a hulladékot és a mindennapit, amely nem látszik a felhőkarcolók ablakaiból, mint ahogy de Cérteau véli, hanem arról is, hogy bár Nazneen „láthatatlan,” vagyis marginális, mégis valamiféle emelkedett, már-már transzcendens pozícióból is szemléli a várost. Az olvasó pedig  elbizonytalanodik; a kívülálló szemén keresztül tekint az ismerős látványra, aki így a saját kultúrájára is tükröt tart.

Talán ebből a rövid ízelítőből is látszik, hogy mennyire összetett, sokrétű szövegről van szó, amelynek a nézőpontját érdemes behatóbban is tanulmányozni. A következő posztomban erről olvashattok részletesebb elemzést!

© www.everyculture.com

Ez a blog főként azoknak szól, akik nemcsak az útikönyvekből ismert Londonra kíváncsiak, hanem szeretnének bepillantást nyerni a "kulisszák mögé": olyan terekbe és pillanatokba, amelyek irodalmi szövegeken és vizuális alkotásokon keresztül alternatív képet festenek a városról. Valamint azoknak is, akik szeretik a kortárs irodalmat, a városi életet, és kíváncsiak rá, hogy milyen lehetőségek és kihívások adódnak a különféle kultúrák találkozása során a metropoliszokban. Olyan szerzők műveiről lesz szó, mint például Salman Rushdie, Monica Ali, Tibor Fischer és Zadie Smith, hogy csak a legismertebbeket említsem. Meg persze sok magyar vonatkozású érdekességről és párhuzamról is. 

© www.literarylondonartprints.co.uk

Salman Rushdie a nyolcvanas években azt írta, hogy bár az emberek általában úgy gondolják, a fordítás során mindig elvész valami, ő ragaszkodik ahhoz, hogy valamit nyerünk is általa. Számára a fordítás persze nemcsak egy szöveg idegen nyelvre való átültetését jelenti, hanem a kultúrák találkozása során lefordított, lefordítandó kódokra is utal: a migráns sokszínű identitásáról is beszél. Bár az ezredforduló rengeteg olyan változást hozott, amely megkérdőjelezi ezt az optimista világképet (9/11, 2005-ös londoni robbantások, stb.), legyen mégis ez a trópus a blog alapgondolata: nézzük meg közelebbről, hogy miként járulnak hozzá az irodalmi szövegek és a vizuális alkotások e sokszínű kulturális miliő feltérképezéséhez! 

© www.visitbricklane.org